A talajjal érintkező
- szigeteletlen - alap vagy pincefal anyaga általában porózus szerkezetű kő,
tégla, vagy vegyes falazat, amely a környező talajhoz hasonló kapilláris
szerkezetű, így szinte egy kapilláris rendszert alkotnak, amelyen keresztül a
víz könnyen felszívódik. Azonban nem a víz az igazi probléma, mert a tiszta (pl.:
desztillált) víz nem húzódik fel magasra. A talajban lévő és az oda bejutó
szennyeződések, vegyületek viszont a vízbe is bekerülnek, amely így egy hígsós oldattá válik, és ez – itt
helyhiány miatt nem részletezett elektrokinetikai okok miatt - akár több
méterre is felhúzódhat a falazatban. Általánosan megállapítható, hogy minél
tömörebb a falazat (vagyis szűk a kapilláris), annál magasabbra húzódik fel,
minél porózusabb a falazat, annál alacsonyabban marad a víz. Kevésbé
szennyezett talajra épített épület csak alul lesz nedves, a szennyezett
talajból azonban még évszázadok múlva is képes a falazat a kapilláris vízzel
oldott sókat felvenni. Ilyen nagymértékű szennyezés lehet a talajban, ha az
épület egykori középkori temető, istálló, magtár, sóház, trágyatároló helyén,
közelében áll. Napjainkban az elavult csatornahálózat szivárgásából adódó
károk, jégolvasztó só, vagy az állati ürülék okozhat gondot. Ezen kívül a
közvetlen környezeti adottságok is befolyásolják a vizesedést: napsütötte,
széljárta, nem védett, belül túlfűtött homlokzati falak jobban károsodnak, mint
az épületekkel, fákkal körülvett, árnyékolt, kevésbé fűtött épületek falai. Az
eltérő mikrokörnyezet az oka annak, hogy akár egymás mellett álló épületek
eltérő mértékben károsodnak.
Mik azok a
legfőbb tényezők, amelyek miatt az épület fala vizesedhet? Veszélyeztetett
terület a lábazat, ahová az esővíz felcsapódik, eláztathatja a falat,
megnövelve ezzel a kifagyás veszélyét. A talajból származó talajvíz és
talajnedvesség szigetelés hiányában a falba felszívódik. A falakon keresztül,
vagy padlószigetelés hiányában a padlón keresztül a helyiségbe jutó pára a
hideg falfelületen kicsapódik, és vízcsepp formájában megjelenik a falon,
táptalajt nyújtva így a penészgombáknak. A falazatok anyagáról és a talaj
szennyezettségéről esett már szó. Az épület körüli fák nedvességkibocsájtása és
a falra felfuttatott növényzet is növelik a falba jutó víz mennyiségét. Az
épület csapadékvíz-elvezető rendszerének állapota, esetleg annak hiánya is
lehet a károkozó, megfelelő ereszcsatornák nélkül a csapadékvíz közvetlenül a
falakra és a lábazathoz jut. Mindezeket azért fontos számba venni, mert
falvizesedési problémánkat szerencsés esetben megoldhatja akár egy
eresztisztítás is.
Vizsgálatunk
során nagyon fontos megkülönböztetnünk a nedvesedésből
illetve a sókárokból eredő jeleket.
Előfordulhat ugyanis, hogy hiába látjuk el az épületet utólagos
vízszigeteléssel, a szigetelés felett, a falban lévő sók miatt a fal továbbra
is nedves marad. Az előzőekből is látható, hogy tévhitnek esnek áldozatul azok,
akik a vakolat leverésétől és a falszellőztetésétől várják a megoldást. Egy-két
napnál tovább azonban nem szabad a falfelületet védelem nélkül hagyni, mert a
falban feldúsult sók ismételt károkat okoznak majd az újonnan rákerülő
vakolatban is.
Ebből is
látható, hogy a felületi vizesedés nem feltétlenül utal a falban lévő
kapilláris nedvességre. A kettőt nagyon egyszerűen megkülönböztethetjük, mivel
a nedvesedés jelei főleg a falazat alsó
zónájában (kifagyás, felületi nedvesség), míg a sókárok jelei a felső zónában mutatkoznak (foltszerű
nedvesedés, felületi és szerkezeti roncsolódások, vakolatmállás). Így egy
egyszerű szemrevételezéssel könnyen eldönthetjük, melyik irányban kell
keresnünk a megoldást. Az utólagos falvédelemnek tehát két feladata van: minél
hatékonyabban meggátolni a kapilláris víz felszívódását a falban, és minél
erőseben korlátozni a falba felhúzódó sók felületre való kijutását.
A sokféle ok
sokféle következménnyel is jár, a vizes, penészes, málló vakolatú felületek
látványa nem esztétikus, és a használók mindennapjait is nehezíti. A nedves,
párás levegőjű helyiségben nagyobb a megfázásos megbetegedések lehetősége,
később asztmatikus tünetek kialakulása. A komfortérzetet túlzott fűtéssel
próbálják helyreállítani, ami többletköltséggel jár, gazdaságtalan. Az EU
előírások szerint kötelező az épületek minősítése, így az épület értékét is csökkentheti
a megoldatlan vizesedési probléma.
Leghamarabb a
penészgombák jelennek meg a nedves felületeken, födémcsatlakozásoknál,
falsarkokban. Ezt gyakori szellőztetéssel, külső oldali hőszigeteléssel, és a
belső oldali gombamentesítéssel lehet elsődlegesen orvosolni. Egy másik
kellemetlen következmény a salétromosság, sókivirágzás. A fal felső zónájában a
kapillárisokból a víz elpárolog, az általa szállított sók pedig a vakolatban,
később a falban visszamaradnak, és a felületen fokozatosan feldúsulnak,
kivirágoznak. Amennyiben ezek nagy nedvszívó képességű salétrom sók (higroszkópos sók), a levegőből is
képesek nedvességet felvenni, vagyis a falazat vizesedését előidéző okok
megszüntetése esetén is vizes maradhat a falfelület! A kiszáradás során a sók
kristályosodásakor fellépő nyomás szétmállasztja a vakolatot, súlyosabb esetben
a falat is. Ebben az esetben a falfelületről vissza kell szorítani a kapilláris
vizet, amely további só utánpótlást biztosítana a felületnek. A nitrát és szulfát
sók oly mértékben károsíthatnak, hogy már csak a bontás segíthet. A vízzel
telített falak a lábazatnál fokozott fagyveszélynek vannak kitéve, amely
statikai problémákhoz vezethet.
A védelmi
rendszereket mind a nedvesség, mind a sókárok ellen passzív és aktív
rendszerekre oszthatjuk. Nedvesség elleni passzív védelem a normál légpórusos
vakolat, a drén szárító árok, előtétfalak alkalmazása, páraelszívás. Aktív
védelem a falátfűrészeléssel bejuttatott műanyag lemezszigetelés, korrózióálló
fémlemez beverése, falkibontással járó bitumenes lemezszigetelés, falfűtő
rendszerek, injektálás cementiszappal, emulziókkal, akrilát vagy szilikát gélekkel.
Sók ellenei
passzív védelem a WTA légpórusos vakolat, só átalakító vegyszerek, sólekötő
gúzok alkalmazása, speciális klimatizálás, téli jégmentesítő sózás
megszüntetése. Aktív védelem az ideiglenes vagy teljes elektrolitikus
só-csökkentés. A felújító vakolatrendszerek megkötik a sókat és folyamatosan
párologtatják a nedvességet a falból minden külső ráhatás nélkül.
Néhány
tévhitet is kering a köztudatban a megoldásokról, nézzük, mit érdemes a
„jótanácsok” ellenére elkerülni. A fentebb már említett okok miatt a régi
vakolat leverésével segíthetjük a falat száradni, de ez sók feldúsulását okozza
a felületen, amely akár a később rákerülő vakolatot ugyanúgy károsíthatja. A
légpórusos vakolat csak falszigetelés esetén tölti be funkcióját, nélküle
ugyanúgy vizesedik a fal. Ugyanez vonatkozik az épület körüli drenázzsal
ellátott szárító árokra vagy a hátszellőző lábazatra, falszigetelés nélkül ezek
sem tudják a problémát tartósan orvosolni. Hiába helyezünk a párolgási
felületre sűrűn szellőzőnyílásokat, mert a fokozott kipárolgás miatt só
koncentrálódik a felületre, és tovább roncsolja azt. Szintén fentebb
részletezett okok miatt előfordulhat, hogy nem a fal, hanem csak a felülete
vizes, a felületre kikerült sók miatt. Aktív szigetelés ellenére is
roncsolódhat a szigetelés feletti vakolat, ha a felületen feldúsult sókat nem
távolítják el.
Az elméleti
felvezetés után jöjjön a gyakorlat, milyen módszereket lehet hatékonyan
alkalmazni. A legfontosabb, hogy sose hagyjuk a vakolat nélküli felületet
hosszabb ideig száradni, főleg aktív szigetelés hiányában! Lejtős terepen a
falinjektálás és az elektrokinetikus falszárítás hozza a legjobb eredményt. A
falazat magas sótartalma esetén is az elektrokinetikus eljárás javasolt. A
falazat anyagától függően meghatározható az alkalmazandó technológia. Faragott
kemény kő, vékony fugás falazat esetén nem szükséges aktív védelem, elegendő a
passzív. Kemény, pattintott kő, nagy fugás falazat esetén elektrokinetikus falszárítás
javasolt. Félkemény kő, vagy egyenetlen fugás téglafal esetén falátvágásos
lemezes vagy injektálásos módszert kell választani. Átmenő, vízszintes fugás
téglafal esetén lemezszigetelés az optimális.
Pinceszinten
nem javasolt a nyersen maradó fal vagy boltozati felület, ha erős sóterhelés
van, és az elektrokinetikus rendszer alkalmazása sem. A pincei helyiségek
különböző fokozatú szárazsági igénye esetén más-más eljárásokat kell
alkalmazni, például viszonylagos szárazsági igény esetén elegendő WTA
légpórusos vakolatot felhordani és sólekötő gúzokat alkalmazni, de teljes
szárazsági igény esetén lemezszigetelést kell a falra felvezetni és a
boltozatot injektálni kell, majd bitumenes lemez szigeteléssel ellátni.
Mielőtt a
megfelelő eljárást kiválasztjuk, mindenképpen érdemes szakértővel konzultálni,
szakvéleményt készíttetni. Többletköltségként jelentkezik, mégis érdemes
ráfordítani a pénzt, mert laboratóriumi vizsgálatokkal igazoltan tudja a
legmegfelelőbb megoldást javasolni, ami hosszútávra megszabadít a
kellemetlenségektől. Csak szemrevételezéssel, tapasztalatból eldönteni az
alkalmazandó eljárást szakmailag kifogásolható, és fennáll a veszélye, hogy nem
megfelelő módszer esetén újra jelentkezik a probléma, aminek újabb megoldása a
szakvélemény elhagyásához képest, sokkal nagyobb többletköltséggel jár. A
szakvéleményhez a helyszín megismerésével kezdődik, adatokat gyűjtenek az
épületről, a nedvesedés lehetséges okairól, a faldiagnosztika során furatpor
mintákat vesznek a falból, amelyeket laboratóriumban vizsgálnak meg nedvesség,
sótartalom és ainionok tekintetében. Ezekből a szennyezés forrására is lehet
követeztetni. Az adatok és a vizsgálati eredmények birtokában határozzák meg a
technológiát, és mindezt írásos dokumentációban rögzítik. Összegezve
elmondhatjuk, hogy megalapozott döntést a kivitelezést megelőző részletes
faldiagnosztika szakértői vélemény alapján lehet hozni.
A cikk
alapjául szolgált:
Kövesi László
előadása
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése